~ 6.

Hali! Itt az új rész, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!

Kereken 8 órakor lépünk színpadra, teljes felszerelésben. Én egy fekete, szakadt farmer, fekete, Green Day-es póló mellett voksoltam, hozzá természetesen felzseléztem a hajam és kihúztam a szemem.

Mielőtt még felmennénk a színpadra mindenkin végignézek. Andy egy farmert, és egy sima, szürke pólót, Oli egy térdgatyát, és Nirvana-s pólót visel, Mark-on pedig a számunkra már megszokott térdgatya van csak.

Aki felvezet minket, bemondja a banda nevét, Mark pedig befut a dobok mögé, és a két dobverőt keresztezve a feje felett vár minket. Először Oli megy, utána én lépek elő a takarásból. Mark háromszor összeüti a két dobverőt, és vad tempóban játszani kezd. Utána Oli, majd én is bekapcsolódok, de Andy sehol. Az emberek ebből semmit nem vesznek észre, azt hiszik, hogy vagy én, vagy Oli énekel. 

Amikor az ének részhez érünk, Andy énekelni kezd, de még mindig nem jön elő. A refrénig még takarásban énekel, majd szép lassan fellépked a lépcsőn, a tömeg pedig felmorajlik. Eddig kellett csak figyelnem a többiekre, továbbiakban már nem olyan érdekes. 

A fejemet lehajtom és csukott szemekkel pengetem a térdemig leengedett gitáromat. Néha-néha a mikrofonhoz lépek, hogy beleordítsak egy-két szót.

-Sziasztok! - szól bele a mikrofonba Andy, én pedig tovább játszok fejből. - Ma este játszani fog itt a banda, akinek a koncertjére jöttetek, de még mindig nem tudom, hogy kik azok - mindenki egyszerre kezdett el ordítozni, valami olyasmit, hogy Coldplay. - Tehát, akkor Coldplay. Na, őket mi is meg szoktuk hallgatni. Szeretnétek hallani egy feldolgozást? 

Erre a mondatra elkezdjük a Korn-tól a Never, never-t, ami a csengőhangom is. Teljes beleéléssel játszok, semmi nem vonja el a figyelmemet a zenéről, főleg az én hangszeremről. A basszusgitárt kihallottam az egészből, minden más megszűnik körülöttem, semmi mást nem hallok. Sem a tömeget, sem a dobot, se az éneket, de a gitárt sem. Csak akkor emelem fel a fejem, mikor a számnak vége, és Andy újra megszólal. 

-Ha már két számot is eljátszottunk, gondolom akkor bemutatkozunk. A dobok mögött, a csodálatos felsőtestű Mark Hooligans látható - mondja, mire mind a hárman (én, Oli, és Andy) felröhögünk - tőlem jobbra, az elmebeteg gitárosunk, Oliver Coleman, és végül balra az elvarázsoló basszistánk, aki tegnap szabadult a rehabról... Christian Reed! - ordít a mikrofonba, én pedig mikor befejezi, közel hajolok a sajátomhoz.
-És a... - egyszerre szólalunk meg Oli-val, amin összenézve felröhögünk. - Szóval a elvarázsoló hangú énekesünk, Andrew Bennett - fejezem be, mindkét kezemmel felé mutatva. A közönség ujjongani kezd, én pedig folytatom a pofázást. - Hogy érzitek magatokat? Várjátok már a Coldplay-t? - egyöntetű igen hangzik fel a sorokból. - Tudjátok kik vagyunk? - most meg nem volt a válasz.
-Mi vagyunk a Kill Yourself! - ordítja Oli, én meg hátrálok egy kicsit, és tovább nyúzom a basszusgitárt. Oli ide-oda ugrál, Andy futkos, Mark püföli a dobot, én pedig... én pedig belemerülök az életmentő zenébe, ami a mi kezünk által jött létre.
Andy felvezényeli a Don't Leave Me című, saját szerzeményünket, én pedig elkezdem azt, amit Oli. Ugrálok, futok, pattogok, és még el is fekszem, ezek alatt pedig a szemem le sem veszem a húrokra helyezett ujjaimról.

Teljesen felszabadultan játszunk mindannyian, észre sem vesszük, hogy letelik a kiszabott időnk. Travis integet a színpad mellől, hogy mennünk kell, letelt az egy óra. 

-Mennünk kell, viszont a Coldplay fél óra múlva kezdeni fog - lépek a mikrofonhoz. - Remélem tetszett a koncertünk, és ne felejtsétek el, mi voltunk a Kill Yourself!
Mark is előrejön, és egymást átkarolva hajolunk meg. Fél perc múlva már a lépcsőn ugrálok lefelé, hogy megkérdezzem Joey-tól, hogy hogyan tetszett neki a koncert.
-Jók voltatok Chris bácsi! - csapódik nekem a fejemben említett kisfiú, és a térdemnél öleli át a lábam.
-Köszi Joey - borzolom össze a haját, mire elhúzza a száját, és nevetve tovább megy, hogy gratuláljon a srácoknak is. Egyszer majd ő fog fent állni ezen a színpadon. Vagyis nem ezen, hanem, majd azon, amit ide felállítanak.
-Sziasztok - lép be az öltözőbe egy srác, de csak a szemem sarkából látom, így fel sem ismerem. - Frank Lampard vagyok, szerintem ismertek - nyújtja felém a kezét, én pedig szájtátva megrázom. - Igen, te tuti, hogy ismersz.
-Christian Reed - rázom meg a kezét, még mindig meglepődve. A focista a többieknek is bemutatkozik, majd a kanapéra dől.
-Jó volt a koncert - jelenti ki, és végignéz rajtunk. - Szeretem az ilyen zenéket, csak a Korn áll távol tőlem - folytatja. - Még mindig nem sikerült felfogni, hogy egy focista ül az öltözőtökben? - röhög.

-Nem az a baj, hogy egy focista. Az a probléma, hogy a kedvenc focistájuk - mutat végig rajtunk Trav, így felfedve előtte a nyílt titkunkat.

-Ó. Kell autogram, esetleg közös kép? - kérdezi meg, de megrázom a fejem. - Kié a kisördög? - érdeklődik Joey-ra célozva. 

-A nővéremé - felelem. - De...te hogyhogy itt vagy?

-Gondoltam benézek - vonja meg a vállát. - Azt hiszem, hogy kezd a Coldplay.