~ 7.

Hali mindenki! Sok idővel később, de meghoztam az új részt, és egy kevés helyzetjelentést is. 
Szóval a helyzet annyi, hogy most még pár rész erre a blogra meg van írva, de a másikra (az It's so easy!-re) nincs, és az szünetel egy ideig, mert nincsen ihletem... Viszont erre a blogra az előre megírt részeket hetente felteszem - keddenként. Remélem tetszeni fog!
Fáradtan botorkálok haza a hajnalig tartó buli helyszínéről. Félrészegen, dülöngélek a szakadó esőben, a fejemre apró cseppek hullanak, a hajam a homlokomra tapad. Az utcákon megállás nélkül rohangálnak a 15 évesek, akik azt hiszik, hogy ha megisznak egy doboz sört, már részegek lesznek.
Csak fél óra séta után érek el a házamhoz, ami előtt felsóhajtok, és a kulcsot előkaparom a zsebemből, hogy behelyezhessem a zárba. Amint hallom a kattanást már lépek is be a házba, ahol két vendégem is alszik.
Csendesen lépkedek a kanapé felé, csak azért, mert az van a legközelebb a budihoz.
A kezemmel támasztva magam, leülök a alvóhelyemre, majd sikeresen el is fekszem. Egy kicsit émelygek, de nem zavar annyira, mivel vègre el tudtam feküdni. És nem egy csajon.
Lehunyom a szemem, és már el is alszom.
Ordibálásra kelek fel, de fogalmam sincs, hogy nekem, vagy valaki másnak pofázik...Nora? Értetlenkedve kinyitom a szemem, és felülök. Megingok a hirtelen mozdulattól, így várok, amíg jobban nem leszek. A gyomrom kevereg, nekem pedig erőm sincs kimennem a vécére, így a tartalma a padlón végezte. Csak erre kapta fel a fejét a veszekedő páros, Nora és Mark. Arról, hogy Mark hogyan került hozzánk, fingom sincs.
-Jól vagy? - térdel le elém Nora.
-Fogjuk rá. Ha azt leszámítjuk, hogy most okádtam le a padlót... meg a lábam, a fejem fáj, mint az állat, és lehet, hogy elkaptam valamit egy csajtól, akkor igen, mondhatom, hogy jól - bólintottam. - De adhatnál valami fejfájáscsillapítót.
-Tessék - nyom a kezembe Mark egy bogyót, és egy pohár vizet, mire Nora szikrázó szemekkel néz rá. - Azért jöttem, hogy tudjak adni ebből, - vesz elő egy doboz gyógyszert - mert tudom, hogy ameddig Nora itt van, semmiképpen nem fogsz még fájdalomcsillapítót se kapni.
-Kösz, haver - veszem a számba a pirulát, és leöblítem egy kevés vízzel. - Kávét is elfogadnék - néztem felváltva rájuk.
-Az nincs - fordul meg a dobosunk, és elmegy. Azt még mindig nem tudom, hogy ő miért van ilyen kibaszott jól, míg én olyan vagyok, mint a mosott szar.
Nora is a fejét rázza, ezzel jelezve, hogy azt sem csinált. Gyógyszert csak veszekedés árán kapok, kávét meg sehogy. Fuck yeah.
-Utálom Mark-ot - fordít hátat a nővérem, úgy, mintha az én hibám lenne az, hogy Mark idejött azért, hogy ne dögöljek bele a fejfájásba.
-Miért? - húzom fel a szemöldököm kérdőn.
-Mert nem kellett volna gyógyszert hoznia neked. Túl veszélyes, a végém visszakerülsz az elvonóra. Ő tudja a legjobban -többek között-, hogy milyen szar volt neked az az idő. Most meg, mind a négyen, sőt, veled együtt, úgy csináltok, mintha semmi sem történt volna! - oktat ki.
-Kezdesz idegesítő lenni. Mintha az anyám lennél - röhögök fel, és beletúrok a hajamba. - Pedig... te Joey anyja vagy, nem az enyém.
-Pedig neked is kéne valaki, aki fegyelmez.
-Nem vagyok gyerek! - pattanok fel, de egyből megingok. Nora erre aggódóan mellém ugrik, és megtámaszt.
-De. Gyerek vagy még. Nagyra nőtt, zenész gyerek, aki azt hiszi, hogy felnőtt. Ha Joey felébred, lelépünk. Nem fogom végignézni, ahogy megölöd magad - bemegy a szobába, ahol a kisfiú alszik.
A konyhába igyekszem, hogy végre a szervezetembe juttassak egy bögrével az életmentő fekete italból, amit kávénak hívunk. Mivel nincs, ezért nekem kell megcsinálnom. 10 perc múlva már az étkező asztalon ülve kortyolok az AC/DC-s bögrébe öntött feketéből.
-Mi megyünk - lép be az ajtón Nora, mellette pedig Joey szomorúan néz rám.
-Sziasztok - ugrok le a padlóra, megfeledkezve arról, hogy a hirtelen mozdulatok, még mindig eléggé fájdalmasak.
Megölelem a kis srácot, akinek a szeméből könnyek folynak, de azt nem értem, hogy miért.
-Mi a baj, öcsi? - borzolom össze a haját vigyorogva, de még el sem mosolyodik.
-Anya azt mondta, hogy meg fogsz halni - szipog, mire mérgesen felpillantok a nővéremre, aki csak fintorogva megvonja a vállát.
-Nem fogok meghalni Joey. Számodra nem. Ha megunod anyádat, akkor nyugodtan gyere hozzám, várni foglak - mondom, mire felnevet.
-Szia Chris bácsi - nyom egy puszit az arcomra. Nora megfogja a kezét, és kitereli a házamból, majd amint mindketten átlépik a küszöböt, még int, és becsapja maga mögött az ajtót.
Elballagok a laptopomért, ami már teljesen poros, olyan régen volt használva. Felnyitom a gépet, és be is kapcsolom, hogy ne az üres feketeséget bámuljam.
Kell egy kutya.
Fogalmazódik meg bennem egy érzés, egy gondolat, miszerint kell egy társaság magam mellé. Nem mintha a srácok mellett magányos lennék.
Mivel a házamnak van egy nagyobb kertje -medencével-, így az állat sem lenne bezárva. Elmosolyodok, mikor a kedvenc kutyafajtámról -a németjuhászokról- nézegetek képeket az interneten.
Elmélkedésemet, a csendbe belehasító, ordító Korn szám szakítja meg, ami a telefonom csengőhangja, és a kedvenc számom egyben.
Amint fogadom a hívást, valaki ordítani kezd. Távolabb tartom a fülemtől a mobilt, amiből -a másnaposságnak köszönhetően- a fejfájást előidéző hang, még mindig hallatszik.
-Mi a fasz bajod van? - szólok bele nyúzottan. A vonal másik végéről még mindig boldog kiáltások hangzanak fel, ezzel jelezve: valami jó történt.
-Lesz még egy fellépésünk! - tájékoztat Trav, mire nekem leesik az állam. Két évig semmi, és hirtelen kettő is? Igaz, a kettő nem sok, de nekünk már ez is elég ahhoz, hogy mindent elfeledve menjünk gyakorolni a stúdióba, akár napokat is a koncert előtt.
-Előzenekar? - kérdezem, mire egy igent kapok válaszul.
-Nem ismertük őket eddig, de mint kiderült a leghíresebb magyar banda. Valami Tankcsapda. A lényeg az, hogy minket kértek fel előzenekarnak. Az összes jegy elkelt, a közönség felének fogalma sincs arról, hogy nem angolul énekelnek, a másik fele pedig Magyarország környékéről jött. Szóval lehetőségetek lesz megmutatni a tehetségeteket külföldieknek is. Csak annyi a baj vele, hogy Manchester-ben lesz, nem Londonban.
-Nem akkora baj. A lényeg, hogy Anglián belül. Milyen zenét játszanak?
-Nézz utána - feleli, a hangjából kihallatszik, hogy vigyorog.
-Betűzd le - vágom rá, mivel nekem magas, hogy hogyan írják.
-T - A - N - K - C - S - A - P - D - A - diktálja a betűket, én pedig, -mivel a laptop az ölemben fekszik - bepötyögöm a billentyűzeten.
-Köszi. Este találkozunk a stúdióban. Csá - köszönök, és egy heló után ki is nyomom.
Rákattintok a legfelső kidobott számra, ami a Köpök rátok! nevet viseli, és a képernyőt bámulva követem a klip eseményeit. Fülbemászó dallama, és szövege egyből megragad a fejemben, bár nem értem mit énekel. Hát ilyen lehet a magyaroknak angol zenét hallgatni?